Vára öblös teremében Jár alá s fel bajnok Pázmán, Lépteit majd csillapitja, Majd megindul szaporázván; Lába, szíve, egyre tombol, Visszadöng a tölgyfa padló: Udvaron áll, kész nyeregben, Nyihog, prüszköl, fú a vad ló.
"Hova férjem? édes férjem? Ily korán? ily éhgyomorral? Panni! Gunda! hol maradtok? Egy, kettõ, a mézes borral! Menten itt lesz, (boldog Isten! Még hajamba' nem volt fésû) -- Ha egy percig vár kegyelmed, Lesz kalácsom, új sütésû."
Hallja Pázmán, elfordúlva, Háza zengõ fülmiléjét; Csak pirosló füle látszik, Az mutatja szenvedélyét; Feje búbján holdvilág van, Melyet érc-sisakkal föd be; Nem felel, csak egyszer-kétszer Kiköhent az õszi ködbe.
"Rossz idõ van, édes apjok! Nem tanácslom... hûs a reggel." Mond az urhölgy, és befordul S visszatér nagy köpönyeggel; Várva, félve, tûrve, kérve Áll mögötte, hogy feladja: De bosszúsan tiltja hátrább Könyökének mozdulatja.
"Mire véljem, drága férjem? Honnan e rossz kedve márma? Nem aludt jól? rosszul ébredt? Kénye ellen volt a párna? Én vetem fel, két kezemmel, Én puhítom minden este --" Szól, s mint harmat gyenge fûvön, Remeg a szép asszony teste.
Indul Pázmán, meg se állván Könnyes szemnek, rezgõ szónak; De nem mindjárt leli nyitját (Sarka felõl) az ajtónak. Néz utána egy-két percig Szegény ifju asszony, Éva: Úgy nevetne! s úgy meg-sír, hogy!... Soha, soha ilyen tréfa.
Mikor aztán a küszöbnél Azt se mondja: Isten áldjon, Vas kezére omlik a nõ, Csókkal hinti, hogy megálljon. De az, fogja, visszadobja, Egyet mordul: "Vissza, kígyó!" Ráfordítja a nagy kulcsot S öve mellé szúrja: "Így jó!"
II
Visegrádon a király van heverõ sorral, Nem komoly tanácsot ûl, nem hadi cselt forral, Nincsenek is ma körötte nagyszakállu vének: De van öröm, hejjehuja, tánc, muzsika, ének.
Odamene jó lovag, bús-haragos Pázmány, Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány. "Ki dörömböl? ki csörömpöl?" -- "Ismeri fölsége: Kinek az a jó bora volt, s nyalka felesége."
"Nosza hamar, a bolond! ülj le ide, Rikkancs! -- Gondolom én, mi a baj, hol töri a bakkancs -- Légy te király, én pedig egyszerü kiséret: Mit te kiadsz, itt a szavam, álljon az itélet!"
Összeszedi a bolond sete-suta képét, Úgy üli meg a király aranyos karszékét. -- Odakünn az öreg, ha ki útját állja, Kilenc szobán keresztül döfi, taszigálja.
Megkövetem a király fölséges személyét: Nagy harag és nagy panasz nyomja szivem mélyét; Nem vagyok én boros ember -- bor nekem a bánat! Megkövetem, ha szabadabb szóra nyitom számat!
Jöttek, uram, udvarodtól ifiú legények -- -- "Mi dolog ez? s idehaza maradtak a vének?" Nem az a baj, uram király, más nekem a gondom: Odajöttek vadászni, fiatalok, mondom -- --
"Vadasodat megrohanák? tilalomba törtek?" Dehogy uram! annyi van ott, vigye el az ördög, Annyi a vad erdeimen, se szeri, se száma -- De, ha szóhoz nem jutok, nem lesz vége márma.
Este magyar lakomán szívet melegíténk, A királyért, hazáért, poharat üríténk -- "Teleitták magukat? összeverekedtek?" Dehogy itták, dehogy itták! szépen lefeküdtek.
Reggel, uram, indulnak, köszönik a szállást -- "S nem fizetik, ugy-e bizony, a vacsorát, hálást?" Beste kura fi...zetésért látni a vendéget! Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged!
Reggel, uram, valamennyi útnak ered szépen, De az egyik visszaoson -- ez a bajom épen -- Azt az egyet, uram király, a radnai Szûzre! Megölöm, -- ha ma jutok is a gyehenna-tûzre.
"Nagyon illõ a panasz, jó lovagom, Pázmán; Ilyen eset még nem esett magyar ember házán: Útnak ered a vendég, visszaoson egyik; Azt az egyet megölöd: nagyon helyes eddig."
Átkozom is!... Nem vagyok én se bolond, se részeg: Hogy valaki jõ-megy, azért gyilkosa nem lészek; De mikor a küszöbön állt feleségem, Éva... Ezer átok! megölöm, megölöm azt, még ma!
"Nagyon okos a beszéd, jó lovagom, Pázmán; Hiba lenne, ha valahogy félremagyaráznám: Feleséged a folyosón -- vagy küszöbön álla: Pedig, ugy-e, ritka eset volt ez eset nála?"
Gyilkolom is!... Uram király, értse meg a szómat! Elrabolá földi kincsem' és mennybeli jómat; Megcsókolta -- úgysegéljen! -- szemeim láttára; Hej, hogy elébb nem tudék kapni paripára!
"Fejedelmi hitemre! -- és a hit nem szellõ -- Meglakol a vakmerõ, a semmirekellõ! Tegyen a kar igazságot! víjon veled szembe! Hogy is hívják? a neve nem jut már eszembe."
A nevét... azaz hogy... azt nem tudom épen! De talán meglelem felséged körében. -- Ez az, uram! itt van, uram: kutya egye máját! -- S kimutatá a lovag... magyarok királyát.
III
Gyûl Visegrád kandi népe, Férfi és nõ, agg és gyermek: Valami lesz a vár alján, Hogy sorompót, sátort vernek; A poroszlók ütlegéért Nem adják e mai látást; Otthon macska ûl a padkán, Ütheti a kõ a rántást!
Kapu kordul, szárnya fordul, Lobog a toll, a kürt harsan: Jó vitézek, harcra készek, Mind lejõnek, gyülve gyorsan. Zárt sisakkal két levente Olyan, mint a kéményseprõ: Ujjal mutat rá a gyermek, Ölbe sír az aprócseprõ.
"Félre, félre!... pálya mérve! Fék szorosan! láncsa szögbe! Jól vigyázz... fuss!" -- Futnak aztán, Dobog a föld, mintha nyögne; Fogy a térség, nõ az ember, Paizs, dárda összeroppan: Hátracsuklik a jó Pázmán, S úgy leszáll, hogy szinte puffan.
"Talpra bajnok! semmi, semmi: Túlugortál a veszélyen --" Szól amaz, felütve siskát; A király az: éljen! éljen! -- "Éljen" mondaná a harcfi Amint szeme könnybe lábog, De szavak helyt vére buggyan S vérrel együtt három zápfog.
"Isten engem!" a király mond, "Nem akartam, jó levente; Három ily fog! aranyt érõ! És még birta volna, nemde? Három ily fog! úgy sajnálom, Nem mondhatom ki eléggé: Jó szerencse ha ezúttal Közte nincs a bölcseségé.
De hogy, íme, jó tanáccsal Fûszerezzem e kis tréfát: Másszor ûlj honn, ha bajod nincs, És becsüld meg jobban Évát." Igy a fölség; de tanácshoz Kalácsban se lett adósa: Három fogért három falu Lõn a díj: Som, Somogy, Pósa.
Vígan kocog haza Pázmán, Tarsolyában kutyabõre; Ám szekérrel asszonyához Vásárfia ment elõre. Kérdi Éva, ezt is, azt is, - Úgy jõ neki, mint egy álom -- De a férje mind ezt hajtja: "Tartsa Isten jó királyom!"
AJÁNLOM AZ OLDALT
